Amikor
télen hullani kezd a hó,
Indul
útjára Mikulás apó.
A szél
szakállát tépi, lengeti,
De
őkigyelme ezt csak neveti.
Szélnek,
viharnak vígan nekivág,
Csak egy
arasz neki a nagy világ.
Egy
pillanat: átszáll a tengeren,
Egy
pillanat: mindenütt ott terem.
Hátán egy
zsák. Vaj' mivel van teli?
Miben a
gyermek örömét leli.
Mogyoró,
dió s az Ég tudja, még
Hogy
mennyi mindenféle nyaladék.
A zsák
kicsiny, egy vékás sincs talán,
És mégis,
mégis - mely csodás talány! -
Ki a
kicsiny zsák addig nem ürül,
Míg a jó
apó nem járja körül
Szép
rendiben egész föld kerekét,
S nem
látta annak minden gyermekét.
Alszik a
gyermeknép, sejtelme sincs,
Hogy az
ablakon zörren a kilincs.
És nyíl
az ablak, s lassan megjelen
Mikulás
apó késő éjjelen.
Jóságos
szeme - mely kedves dolog! -
Az alvó
gyermekekre mosolyog.
Aztán
ablak közt egy s mást ott „felejt",
Egy-két
mogyorót a földön elejt - -
S a
koppanásra itt-ott egy gyerek
Megmozdul,
aztán tovább szendereg...
Ó, kedves
éj! Szép álmok éjjele!
Emlékeddel
lelkem most is tele.
Hajam,
szakállam fehér, mint a hó,
Öreg
vagyok, mint Mikulás apó,
De ezen a
kedves, szép éjjelen,
Amikor a
jó öreg megjelen:
Úgy
érzem, újra gyermek lettem én,
Mikulásváró
kicsi kis legény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése