Hol volt,
hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén
állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó.
Nagyon-nagyon
öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát
csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy
számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett,
mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a
munkájában.
- Kipp-kopp!
Itthon vagy-e, Télapó?
- Itthon.
Hogyne volnék itthon!
Hát egy
kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.
- Éhes
vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyolamagot? Majd ősszel megadom.
Máskor
megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.
-
Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
- Itthon.
Hogyne volnék itthon!
- Eressz
be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.
Majd
hozok neked húsvétra szép hímes tojást. Mit volt mit tennie? Előkereste a
szotyolamagot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak
szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben
elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…
- No, de
most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –,
megszámlálom, ha addig élek is.
- Egy,
kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán
háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.
- Ki van
kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?
- Én
vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.
Erre már
mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.
- Nagyon
fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős!
Tessék hát sürgősen elolvasni!
- Könnyű
azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.
- No,
majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és
elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:
„Kedves
Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem
veled! Csókol: Lacika!”
Mit
tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet
egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját;
éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis
útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.
Ment,
mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.
- Hej,
cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne
tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik
Lacika!
Ment,
mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy,
virágos rétre.
„Hát most
ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a
mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát.
- Hej, te
nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne
tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra
lakik Lacika.
Ment,
mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy
nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére
összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott.
- Ugyan,
kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?
- Hogyne
tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban,
míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.
Fáradt
volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be
is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút.
Jaj,
talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és
óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát.
- Itt
lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.
- Itt
lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!
Lacika
már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok
várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.
- Jó estét,
Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!
- Jó
estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos,
nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót
hoztam.
- Jaj,
kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem
tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya
szélén.
- Nagyon
fontos dologban kell veled beszélnem.
- Mondd
csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.
- Tudod,
Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok
neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta
– hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós
havat!
- Jól van
– bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál
nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét
is a rádióban.
Le is
feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak
erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az
ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába.
Amerre
ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a
mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De
reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben
felkiáltottak:
- Esik a
hó! Esik a hó!
Lacika
nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este
tudta, hogy itt járt a Télapó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése