Szabó Lőrinc: Gyengeség

Csak egy kicsit voltam becsületes,

csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz,

csak egy kicsit próbáltam igazi

szeretettel szólni, segíteni,

csak épp elkezdtem, s máris visszavág

s ellenem fordul a legjobb barát.

Csak épp elkezdtem... Gondoltam: ez az

ember erős, az egyetlen igaz,

ez az egyetlen, aki keresi

és elbírja és hasznát is veszi,

hasznát annak, amit mindenki tud

s amit elrejt előle a hazug.

Arra gondoltam, hogy hogy szeretem,

hogy megtisztítom, megkétszerezem

az erejét s még szebb lesz, még nagyobb,

s arra, hogy ő maga kért, biztatott,

ő akarta... És szólni kezdtem... És

egyszerre kiderült a tévedés:

kiderült, hogy itt is hazudni kell,

hogy az igazat ő se bírja el,

és hogy az elszánt hízelgő, aki

a háta mögött csak kineveti,

az nemes neki, az bölcs, az barát,

én meg irigy vagyok, vagy még kutyább,

még gonoszabb... Mi lelt? - förmed reám,

az árulóra, s látom, az agyán

hogy ömlik el a fájó, megriadt,

tiltakozó s gyanakvó indulat:

- Mi lelt? Már te is?... - és szavain át

szinte robban a sértett hiúság.

Borzadva nézek a szemébe, és

mosolygok és dadogok: - Tévedés,

félreértettél... És már hazudok,

hazudok neki, csűrök-csavarok:

mentek valamit, őt és magamat

és szégyenkezem mindkettőnk miatt.