Fegyverben
réved fönn a téli ég,
kemény a
menny és vándor a vidék,
halkul a
hó, megáll az elmenő,
lehelete
a lobbant keszkenő.
Hol is
vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik
a csontozott uton;
kis,
száraz nemzet; izgágán szuszog,
zúzódik,
zizzen, izzad és buzog.
De fönn a
hegyen ágyat bont a köd,
mint
egykor melléd: mellé leülök.
Bajos
szél jaját csendben hallgatom,
csak
hulló hajam repes vállamon.
Óh szív!
nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem
szólal, incseleg felém,
pirkadó
madár, karcsú, koronás,
de
áttetsző, mint minden látomás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése