Csitt,
csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben!
Alszik az
egész ház, de leselkedik rád,
édes
Izabellám, a kopasz féltékeny,
hiába is
húztad fejére a sipkát -
hiába
siklasz úgy, mint hajnali tündér,
mely
táncol a habon, ezüst vízgyűrűknél.
Csitt,
csitt! Félve emeld könnyű lábaidat!
Egy nesz,
vagy annyi se, s a kopasz fölriad.
A levél
se rezzen, a patak se csobban -
csönd
van, lecsukódik az éj álmos szeme,
cserebogár
dünnyög, hallgatja álomban,
halálra
bűvölve, halk éjjeli zene.
Az őrködő
hold is eltün szemem elül,
gúnyból-e,
jóságból, felhőbe menekül,
nincs
fáklya az éjbe, messze tűz se remeg,
édes
Izabellám, csak ajkad és szemed.
Nyisd ki
a kilincset! de az égre - halkan!
Meghalunk
mindketten, ha megcsörrenik csak.
Végre! -
s most ajkadat virágos ágyadban -
aludjon
az öreg, szikrázzon a csillag,
mirólunk
álmodik a szunnyadó rózsa,
tüzünktől
bimbózik első kakasszóra.
Tojást
költ a galamb, dala ideröppen,
míg
csókolom ajkad vacogó gyönyörben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése