Ha sok
időnk lenne e földtekén:
vonakodásod
nem rühellném.
Töprengenék,
hol töltsem el veled
a
végtelen szerelmi éveket.
A
Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál
te: én a ködös Humberen
szenvelgenék.
Ha száz év elszaladt,
felkérnélek:
add végre meg magad,
mire te
addig húznád az időt,
míg
megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem
folyton nőne, oly nagyon
lassan,
mint egy világbirodalom.
Tíz évig
lesném homlokod; tízet
adnék,
hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik
fehér mellednek húszat,
százezret
annak, ami fennmaradt;
minden
testrészednek egy korszakot
s az
Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt
érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd
meg, szerelmem nem adná alább.
De
folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő
szárnyas fogata zörög,
s tekints
előre: lábaink alatt
jön a
jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád
mélyében elveszik
szépséged,
s szépségeddel verseim
visszhangja
is. És szűziességedet,
mit úgy
féltettél, féreg fúrja meg;
s a por
elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden
meg bujaságomon.
A sír
privát szállás, ahol kevés
alkalmat
kínál a szeretkezés.
Ezért,
míg az ifjúság s az öröm
harmat
módjára csillog a bőrödön,
s
készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan
fel tested minden pórusán:
tekintsük
egymást prédának, akár
két
felgerjedt ragadozó madár,
hadd
használjuk a percet, ahelyett,
hogy
elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk,
míg édességed s vad
erőm
egyetlen, görgő gombolyag,
aztán
nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk
be az élet kapuján,
s mivel
megállítani az Időt
lehetetlen,
kergessük mi meg őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése