Történet Miklós püspökről

Késő este volt már. Miklós püspök megállt az utolsó ház előtt, ahol egy kisfiú lakott, akinek még ajándékot akart vinni. Elbocsátotta a rénszarvast:

- Most már több helyre nem megyek. Menj, rénszarvas, pihenj le és aludj! A rénszarvas elment, elhúzta a szánt, Miklós püspök pedig fogta a zsákot, teli ajándékkal, és elindult a lépcsőházban fölfelé. A harmadik emeletre ment. Ott lakott egy Zoli nevű fiú, őt akarta meglátogatni.

Ment a körfolyosón, és látta, hogy Zoli ablaka még világos. Benézett, ott volt a cipő az ablakban. Gondolta, óvatosan belecsúsztatja az ajándékot. De mielőtt betette volna, azt látta, hogy ennek a Zoli gyereknek potyognak a könnyei, itatja az egereket, sír. Miért szomorú ez a Zoli? Igazán elkezdte érdekelni.

Miklós püspök körmével megkocogtatta az ablakot, és csendesen odaszólt a fiúnak:

- Mi van veled, miért sírsz? Erre a kisfiú nagyon megijedt, halkan felkiáltott:

- Jaj, jaj, Miklós püspök, ne adj nekem virgácsot!

- Miért adnék neked virgácsot? - kérdezte csodálkozva Miklós püspök.

- Nézd csak, itt van a tele csomag szaloncukorral, dióval meg mandulával, naranccsal, nincs benne virgács!

- De igen, igen! - bizonygatta Zoli.

- Engem a mamám ma megfenyegetett, hogy én olyan rossz voltam, hogy csak virgácsot kapok.

- De hát mi történt? - kérdezte Miklós püspök.

A gyerek mesélni kezdett.

Az történt, hogy délelőtt szánkózni mentek a kistestvérével. Fölhúzták a szánkót a hegy tetejére, és azon veszekedtek, hogy ki kormányozzon. Aztán csúszni kezdtek a lejtőn. A testvére kormányzott, de Zoli is lerakta a lábát, hogy kanyarodjon a szánkó, és nekimentek egy fának. A testvére beverte a fejét, úgy, hogy kórházba kellett vinni, és most ott fekszik; szegény Zoli meg itatja az egereket a szobában.

Miklós püspök tanácstalan volt. Hogy lehetne megvigasztalni ezt a fiút? Zoli pedig csak keservesen hajtogatta:

- Jaj, én nagyon rossz vagyok, nem érdemlek mást, csak virgácsot!

Ekkor Miklós püspöknek támadt egy ötlete.

- Gyere Zoli - mondta neki -, látogassuk meg a kistestvéredet! Elviszed neki a csomagot. Zolinak fölragyogott az arca:

- Menjünk! Kimászott az ablakon, és Miklós püspökkel kézen fogva elindultak.

- Merre van az a kórház? - kérdezte Miklós püspök.

- A papámtól azt hallottam - felelte Zoli -, hogy három villamosmegállóra van innen.

- Akkor szálljunk villamosra! Most kezdte bánni Miklós püspök, hogy elengedte a rénszarvast, mert vele gyorsabban odaértek volna, így pedig ott fagyoskodtak a villamosmegállóban. Aztán végre megjött a villamos, fölszálltak. Három megálló. Ott zötyögtek a villamoson Miklós püspök meg Zoli. Egyszer csak fölszállt egy ellenőr.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked bérleted?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked jegyed?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Hát akkor mit tegyünk?

Jött az ellenőr.

- Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni! - mondta hangosan, és odaért Miklós püspök elé.

Miklós püspök pedig végső tanácstalanságában előhúzott a zsebéből egy szaloncukrot, betette a lyukasztóba, és kilyukasztotta.

- Tessék! - odaadta az ellenőrnek. Az ellenőr nagy szemeket meresztett.

- Miklós püspök! Milyen ez a villamosjegy? Zselés vagy kókuszos, esetleg marcipános?

- Azt hiszem, marcipános - mondta szégyenkezve Miklós püspök.

A kalauz mosolygott, és visszaadta a kilyukasztott szaloncukrot: Jó utazást! ...

Na, ezután már leszálltak, és tényleg ott is volt a kórház. Elindultak a kapu felé, és egyszer csak megláttak egy táblát:

14 ÉV ALATTI GYEREKEK

A KÓRHÁZ BETEGEIT

NEM LÁTOGATHATJÁK!

- Hány éves vagy? - kérdezte Miklós püspök Zolitól.

- Én bizony csak kilenc - mondta Zoli.

- Mit tegyünk, mit tegyünk? - törték a fejüket.

A kórház előtt ott sötétlett egy bokor. Miklós püspöknek eszébe jutott valami. Kiöntötte a bokor tövébe a zsákjából az ajándékokat, és azt mondta Zolinak:

- Mássz be gyorsan! Zoli bemászott a zsákba, Miklós püspök a vállára vette. Nehéz volt, nyomta a vállát a zsák, de bement. Bent volt a kórház előterében, ahol a portás megszólította:

- Miklós püspök! Mit keres kend itt a kórházban?

- Kedves portás úr - felelte Miklós püspök -, itt is vannak beteg gyerekek, meg kell látogatnom őket. ...

- Na, és az a fiú nem érzi magát kényelmetlenül a zsákban? - kérdezte a portás. ....

Miklós püspök ott pironkodott:

- Lebuktam, lebuktam! - gondolta. ...

A portás folytatta:

- Azt hiszi, kegyelmed, hogy én nem látok keresztül az üvegajtón? Ott lapulnak a csomagok a bokor tövében, ott szállt be a fiú. Engedje ki nyugodtan, nagyon kényelmetlen lenne fölcipelni a lépcsőházban.

Úgyhogy Zoli kimászott a zsákból, és fölbaktattak. Ezután már minden egyszerűen ment. Megtalálták Zoli öccsét, Petit. Ott feküdt az egyik ágyban, és be volt pólyálva a feje. Volt nagy meglepetés, amikor Zoli bement hozzá.

 - Itt van Miklós püspök is, hoztunk neked csomagot!

 Átadták neki az ajándékot. Petinek ragyogott az arca. Vidáman újságolta:

- A doktor bácsi azt mondta, hogy holnap már ki is jöhetek, mert nincsen komolyabb bajom.

 Miklós püspök ekkor már nagyon fáradt volt, így hát elbúcsúztak Petitől és elindultak kifelé.

A portás ott vigyázott a bokor mellett a csomagokra, nehogy valaki elvigye. Megköszönték neki a segítséget, otthagytak ajándékba egy narancsot és egy marék földimogyorót, majd visszatértek Zoliék lakásához.

A fiú megkönnyebbült sóhajjal aludt el, Miklós püspök pedig egymaga ballagott az éjszakában, s arra gondolt, hogy fog csodálkozni másnap a rénszarvas, amikor mindezt elmeséli neki.

Tarcsai Szabó Tibor: És a Télapónak ki ad ajándékot?

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.

- Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól!

Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.

- Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és … és most biztosan megkapom, amit szeretnék…
- És mit szeretnél?

- Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és … és meglátod, nagyon megszereted majd te is.
- Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi.
- A Télapónak? - csodálkozott Boglárka. - De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar.
- Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka?
- Igen, nagyon!
- Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon.
- Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki!
- Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna.

- Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. - Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány?
- Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel.
- Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében.
- Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi.
- Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon!
- Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el.
- Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott.

- Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka.
- Gyere, megmutatom.

 A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat.
Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott. - De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit.
- Bizony! - mondta Kapusi bácsi. - Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide… a gyerekekhez…hozzád…
- Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember. - Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár.

Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált.
- Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva.
- Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. - Mert nagyon várja ám a holnapot!
- Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja. - Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá’, a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre.
- Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. - De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen. - Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát!
- Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után. “Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?” ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már!

- Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba. - Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát.
Az édesapa elmosolyodott.
- Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm.

 Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval.
Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette.

Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához.
- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát!
- Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember. - Majdnem olyan szép, mint te vagy.
Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. - Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt.

Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette.

A falról hiányzott a kép.
Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval. - Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.

Petrolay Margit: Sürgős levél

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó.

Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a munkájában.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?

- Itthon. Hogyne volnék itthon!

Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.

- Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyolamagot? Majd ősszel megadom.

Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?

- Itthon. Hogyne volnék itthon!

- Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.

Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást. Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyolamagot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…

- No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig élek is.

- Egy, kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.

- Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?

- Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.

Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.

- Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni!

- Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.

- No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:

„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!”

Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.

Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.

- Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!

Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre.

„Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát.

- Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.

Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott.

- Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.

Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút.

Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát.

- Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.

- Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!

Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.

- Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!

- Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.

- Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.

- Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.

- Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.

- Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!

- Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.

Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába.

Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak:

- Esik a hó! Esik a hó!

Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.

Mikulás rénszarvasai

Dasher - Táltos

Táltos sok-sok évvel ezelőtt az Északi Sarkon született. A Táltos nevet azért kapta, mert mindig versenyezni akart a többi rénszarvassal. Minden nap egy újabb versenyre vágyik, ezzel őrültbe kergeti a többieket.

Táltos tudja, hogy az idei karácsonyi utazás hosszúnak ígérkezik. Rengeteg az ajándék, mivel a gyerekek jobbak voltak, mint valaha.

Táltos feladata a szán tisztántartása, valamint az irányjelző radar működésének ellenőrzése. És ő nagyon komolyan veszi ezeket, a fontos feladatokat. 

Dancer - Táncos

Táncos sok-sok évvel ezelőtt szintén az Északi Sarkon született. A Mikulás Táncosnak nevezte el, mivel már kiskorában is csak ez érdekelte. Minden este tánc szólóesteket tartott a többi rénszarvasnak. A patái dobogása a színpadon, Fread Astaire tánclépéseire emlékeztettek. Táncos annyira tehetségesnek bizonyult, hogy a Mikulás azt akarta, a Broadwayen szerepeljen, de ő visszautasította ezt, mert nagyon szerette volna a Mikulás szánját húzni.

Manapság Táncos esténként az Északi Sarkon lép fel a Mikulás manói előtt. Általában teltház van a fellépésein, ezért ha egyszer meg akarnátok őt nézni az Északi Sarkon, ne felejtsétek el jó előre megvenni a jegyeket.

Prancer - Pompás

Pompás felelős a mókáért és mulatságáért. Kedvenc játéka a bújócska. Nagyon vigyáznia kell, ha ezt a játékot játssza az erdőben nyáron, mivel vadászidény van. Múlt évben Villámot meglőtték az alfelén és 3 hónapba telt mire felépült. Pompás a felelős a péntek esti mozizásért. Mindig rengeteg popcornt készít a barátainak, és persze a temérdek csokoládédé sem maradhat el.

Vixen - Csillag

Csillag szintén sok-sok évvel ezelőtt született az Északi Sarkon. Teljesen bele van esve Cupidba és reméli, hogy egy nap összeházasodnak.

Csillag jól ismert a tisztaságmániájáról. Mindig rajta tartja a szemét a többi rénszarvason különösen, ha épp játszanak. Leginkább Villámra kell figyelni, mivel folyton a sárban focizik.

Csillag gondoskodik arról, hogy a többiek is mindig átkeféljék a bundájukat és megtöröljék a patájukat. Valamint, hogy minden este fürödjenek - mindezt a többiek nem túl nagy örömére. De van valaki, akit ez egyáltalán nem zavar. Mégpedig Cupid, mivel Cupid is teljesen bele van esve Csillagba.

Comet - Üstökös

Comet a Blorouis - üstökös után kapta a nevét, ami számos évvel ezelőtt tűnt fel az égen. Az üstökös olyan fényes volt, hogy az egész Északi sarkot bevilágította.

Comet tanára a rénszarvas iskolában azt mondja, ő a legkiválóbb diák, akit valaha is tanított. Minden tárgyból kitűnő. Mindez nagy büszkeséggel tölti el a szüleit és a Mikulást is. Ha felnő, ő is tanár szeretne lenni, hogy tovább adhassa a megszerzett tudást.

Cupid - Íjas

Cupid Valentin napon született. Azért kapta ezt a nevet a Mikulástól, mert állandóan randikat akart összehozni a többi rénszarvas között. Annyira szeretett volna minden barátjának tökéletes párt találni, hogy még egy saját újságot is indított The Cupid Times címmel.

Rengeteg barátja segít neki az újságnál. Villám az irodában dolgozik, Comet a nyomtatásért felelős, míg Rudolf a kiszállításért. A lap $.25-ba kerül és minden újságárusnál kapható az Északi Sarkon.

Donner - Mennydörgés

Donner a rénszarvasok evési szokásaira ügyel. Gondoskodik róla, hogy mindannyian formában maradjanak.

Minden évben november 8.-án kezdődik az edzőtábora, amin több mint 200 rénszarvas próbál meg bekerülni a Mikulás csapatába.

Tavaly Csillag túl sokat szedett magára a nyár folyamán és majdnem elvesztette a helyét egy újonccal szemben. De az edzőtábori kemény munkával mégis sikerült megtartani a helyét a csapatban. Donner tábor nagyon kemény. Mindennap 2 órán keresztül kell súlyt emelniük, 50 mérföldet futniuk és 500 fekvőtámaszt lenyomniuk. Az egész 1961-ben kezdődött, amikor Comet és Cupid annyira kijöttek a formájukból a nyár alatt, hogy nem tudták húzni a szánt és arra az évre két másik rénszarvas vette át a helyüket: Ralph és Rodney. Senki sem tud erről a cseréről, szóval tartsátok ti is titokban.

Blitzen - Villám

Villám az Északi Sarkon született. A Mikulás azért adta neki ezt a nevet, mivel önmagára emlékeztette, mikor még a középiskolában focizott. A mikulás védekező csapata folyton lerohanta az ellenfél támadását így kapták a Blitzers nevet.

Nos, Villám hű is a nevéhez. A Mikulás szánja szinte minden évben hóviharba kerül és tudjátok mi történik ilyenkor? Villám veszi kezébe az irányítást és kivezeti őket a viharból.

Rudolf

Rudolf sok-sok évvel ezelőtt született az Északi Sarkon. Ő a leghíresebb a rénszarvasok közül. Mikor Rudolf még kicsi volt, nagyon nehezen illeszkedett be a többi rénszarvas közé. Egyetlen játékba se vették be a fénylő orra miatt. Ez őt nagyon elszomorította, mindent megpróbált, hogy orra ragyogását megszüntesse, de hiába.

Egyszer aztán Karácsony éjszakáján nagyon meleg lett és sűrű köd ereszkedett az Északi Sarkra. A köd annyira áthatolhatatlan volt, hogy az orrunk hegyéig se lehetett látni. A Mikulás már-már azon gondolkodott, hogy törölnie kellene az idei utazást, amikor támadt egy ötlete. Talán Rudolf orra segíthetne elnavigálni a ködben.

Így történt, hogy Rudolf vezette azon az éjszakán a rénszarvasokat, ahogy azóta is minden évben.

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:

- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!

Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.

Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.

Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.

- Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.

S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:

- Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.

Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

Mikszáth Kálmán: A Mikulás bácsi

Bácsi bizony, de kinek? Mert a Mikulás úr nem ismer tréfát, és nagy megkülönböztetéseket tesz a gyermekek között. Igazi Janus-fej, ugyanegy időben mosolyog az egyik arca az egyik gyerekre s haragos a másikra. Mikulás bácsit szentnek festik a képeken. Glória is van a feje körül, és majdnem olyan nagy a szakálla, mint magának az Istenkének. Nagy mennyei bot van a markában, amely ma ugyancsak vékony fegyver lenne, mióta a Chassepot-puskák fel vannak találva. Hogy csacsin lovagol, az akkori idők divatja. Ha Mikulás bácsi ma állandóan köztünk laknék, amilyen gazdag embert játszik a sok ajándékaival, bizonyosan ekvipázst tartana, s azt a halvány csacsit, amin ül, kineveztetné valahová - fogalmazónak. Mert ő, akárhogy hímezzük-hámozzuk is a dolgot, nem egyéb, mint kém, közönséges kém, akit karácsony előtt, mielőtt szétküldené ajándékait Jézuska a gyermekek között, leküldi a földre, hogy tudja meg, szimatolja ki, ki viseli magát jól, ki szófogadatlan és ki engedelmes? Van a köpönyege alatt egy jegyzék-naptár (kapható Légárdy testvéreknél, ára 1 Ft 20kr.), abba belejegyez, amit lát, hall, észrevesz, az apa, mama jóakaratú mentegetése nem ér semmit, mert a Mikulás ravasz ember, még a cselédeket is kikérdezi. Sőt aztán az oktalan állatokat, a madarakat is, a füveket: neki ezek is felelgetnek, mert hát akármilyen, de mégiscsak szent ő és tekintélyes nagy szakálla van. Azért van Jézuska olyan kitűnően informálva mindenről. És ez már úgy is lesz addig mindig, míg csak Thaisz Lexi bácsi meg nem hal. Mert ez esetben, mint bizonyos forrásból értesülünk, Mikulás úr van kiszemelve budapesti rendőrkapitánynak. S ha egyszer az lesz, ő sem fog tudni semmit, mert az újságírók megzavarják a fejét.

...Eddig is azonban másrészről nagy a gyanú - s erre még eddig rá nem jött senki -, hogy Mikulás úr nem olyan szemes és lelkiismeretes szent, aminőnek tudják. Nekem legalább sokszor megfordul a fejemben az az eshetőség, hogy hátha az igazi Mikulás otthon heverész a mennyekben, valami paradicsomi fa alatt csibukozva, s holmi ál-Mikulásokat küldözget szét maga helyett. Mert nagyon furcsa az, hogy mikor a kis Emike Miklós estjén bekukucskált az ablakon a mamácska szobájába, egy szakasztott olyan embert látott, mint a Mikulás. Rettenetes nagy szakálla volt és nagy bajusza, de a mellénye meg a nadrágja éppen olyan volt, mint a papáé. A Mikulás, aki toalett-tükör előtt állt, és a mamácska éppen akkor adta fel fejére az aranyos püspöki süveget. Csillagos palástja ott hevert a széken, s játékszerei oda voltak hányva a padlóra.

Soha annyi fényességet, annyi tömérdek kincset, mint ott akkor... Hanem hát csak nagyon furcsa dolog az, hogy a mama éppenséggel nem félt tőle - sőt még ő is öltöztette. Jaj, ha a papa megtudná, hogy az ő nadrágját és mellényét húzta fel!

Hátha még azt tudná meg, hogy a mama szobájában vetkőzött! Mert a Mikulás is csak férfi - ha szent is. De ez mind csak semmi. Azt a ködöt, ami a Mikulás kiléte és foglalkozása körül lebeg, még jobban neveli a következő eset. A sarki boltosék Klárikája meg a mi kis Juditunk jó barátnék. Hol Klárika jön el hozzánk uzsonnára, hol a mi Juditunk megy oda. Néha, mikor a boltos bácsinak, kit különben "Fekete Kutyá"-nak hínak az utcánkban, jó kedve van, beereszti a picinyeket a boltba. Abban a boltban pedig vannak játékszerek is. Tömérdek szép dolog egy rakáson, s most karácsony előtt még szaporodott is. Van ott katona, ló, puska, kard, kis ház, vasút, apró edények, valóságos tündérország az ott együtt. De semmi sem tetszett annyira Juditnak, mint egy picike bábu; szép kék szemecskéi voltak, gyönyörű fehér haja, mint a kender, hát még a ruhája milyen szép fekete szövetből. Otthon is emlegette. A mama így szólt:

-Kár, hogy nincs egy mustra a ruhájából, ha már olyan nagyon megtetszett... olyan ruhákat varrnék a bábuidnak. Judit, mikor beosonhatott Klárikával a boltba, a kis ollócskával észrevétlenül mustrát nyírt a bábu ruhájából - s odaadta aztán otthon a mamának. ...Egy szó, mint száz, azon a csodálatos estén, mikor a Mikulás megjelent rettenetes nagy botjával, görnyedezve az öregség súlya alatt, s egy ősz szakállú szolga hozta utána az ajándékokat, előbb megfenyegette vesszős seprőjével mind a gyerekeket, s azután hátraszólt a szolgájához durván:

-Noé! -Placeat! - mondá Noé. -Add ide a fekete ruhás bábut!

Átadta a bábut és a Mikulás odanyújtotta azt Juditnak. Judit, amint jól megnézte, észrevette rajta, hogy a ruhájából egy kis darabka el van nyírva. Ugyanaz a bábu volt, amelyet a boltban láttak. A gyerekek tanácsot ültek s kisütötték, hogy mégis lehetetlen hát, hogy Mikulás égből hozná ajándékait: ott veszi ő is, ahol a többi ember, a piacon vagy a boltokban. Judit ravasz kis gyermek, elment másnap a boltosékhoz, és közönyös hangon kérdezte a bácsitól:

- Nem emlékszik-e, ki vette meg a fekete ruhás babát? - De bizony emlékszem. A Laci bácsi. - A Laci bácsi? - kiáltott fel Judit csodálkozva. – A Laci bácsi, a papa barátja, aki hozzánk jár? Hát az volna a Mikulás? Lehetetlen, lehetetlen, hiszen az vékony fiatalember... No, itt valami nagy csalás van a dologban. Főzik, találgatják, de bizony nem könnyű keresztüllátni a szövevényes történeten. Aztán úgyis elfoglalja csakhamar egyéb az elméjüket. Jön a fehér karácsony, jön maga a Jézuska. Az háttérbe szorít mindent, de mindent. Még talán a disznópörkölés sem elég érdekes most. Ki törődnék Mikulás dolgaival? Majd ki fogják találni máskor. Ki ám -csakhogy akkor már nem fognak örülni neki, sem nem fognak rá neheztelni. Adja isten, hogy nagyon sokáig ki ne találják.

Lázár Ervin: A másik Télapó

- Apu, te most ideülsz a ládára!

- Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!

- De amikor játszunk!

- Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?

- Mert te leszel a szegényember.

Na persze - gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.

- És te mi leszel?

- Én a Télapó.

Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.

Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.

- Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod - mondom bizakodva.

Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.

- Milyen puttonyom?

- Amiben az ajándékokat hozod.

- Ááá - nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik!

- A másik? Melyik?

Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:

- Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt - van a jég meg hó - a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek - egyik mellényzseb -, ebben van a dér - másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.

Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.

A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.

- Még szerencse, hogy nincs több zsebed - mondom, és vacogok egy kicsit.

- Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti Télapó -, mert kieresztem a jégt és a hót.

Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.

- Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.

Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá - megannyi tűszúrás - hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már amennyi kilátszik belőle a hóból.

- Látom, szegényember, súlyosan fázol - mondja elégedetten Télapó.

- De még milyen súlyosan - motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.

Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom - gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:

- Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!

Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.

- Na várj - mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. - Az inge zsebébe nyúl.

- Mi az?

- Téli csillagok.

Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!

- Ez nagyon szép tőled, Télapó - vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.

Lép felém egyet.

- Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?

- Rőzséből - nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.

- Azt is hoztam! - kiált Télapó.

- Mit?

- Rőzsetüzet.

- Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?

- De-de! - mondja büszkén, és megfordul.

Tényleg! A farzseb! Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!

Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.

Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.

- Te nem fázol, Télapó?

- De, egy kicsit én is.

- Akkor gyere közelebb.

Közelebb jön, leguggol a tű mellé, Ő is a láng felé tartja a kezét.

- Jó meleg - mondja.

- Ühüm - bólint a szegényember.

Melegszenek. 

Krisztus, Szent Péter és az ácsok

Jézus Krisztus és Szent Péter késõ este értek egy városba. Egy szállodába tértek, ahol csak egy ötágyas szoba volt. Négy ágy már foglalt volt négy ácsnak, akik a vendéglõben daloltak, táncoltak, verték az asztalt két kis botikával, jól be voltak szipókázva. A vendéglõs az ötödik ágyat szánta Jézusnak és Szent Péternek.
Péter vacsora közben hamar ráunt a részegek dorbézolására.
- Uram, gyerünk, feküdjünk le, ne hallgassuk ezt a zsivaljt!
- Jól van, Péter, gyerünk!
Benyitottak a szállodaszobába:
- Uram, feküdjél a falhoz, ne halljad annyira azt a nagy zúgást, én jobban kibírom kívül - kegyeskedett Péter.
Alighogy elaludtak, bezúdultak az ácsok, elkezdtek a szobában is dorbézolni. Akinél a cimbalomverõ volt, odamegy az ágyhoz, Péter egyik oldalát ütögette. Péter megfordult, akkor meg a másik oldalt põrölte. Mikor Péter már nem bírta tovább a verést, megrázta Jézust:
- Uram, cseréljünk már helyet, hátha nagyon be vagy szorítva a falnál!
- Jól van, Péter, cseréljünk!
Mikor helyet cseréltek, a cimbalmos odafordult.
- No, adjunk már a falnál lévõnek is, mert az még nem kapott! 

Csűrüs Emilia: Két cinege esete

Amíg melegen sütött a nap, mindig ott hintázgatott a piros rózsabokron a két cinege. Gyönyörködtek a dús, illatos virágokban és el-elcsípték a rossz szándékkal közeledő bogarakat. A nemes rózsatő hálás volt ezért és boldogan ringatta ágait az aranyos napsugárban.

A kerten túl egy vadrózsa bokor nyílott és fájó szívvel nézte a cinegék vidám táncát.

- Szép madárkák, jó madárkák, gyertek ide egy kicsit - könyörgött a vadrózsa - fürödjetek virágaim illatában és védjetek meg minket is a csúnya hernyóktól és a gonosz bogaraktól.

- Hogyisne - csicseregte az egyik cinege - majd bizony itt hagyjuk ezeket a gyönyörű, nemes rózsákat a te szimpla ötszirmú virágaidért! Azt ugyan várhatod! Majd ha fagy! - és vígan billegett tovább a rózsa ágán.

A vadrózsa elpirult a szégyentől és szerényen húzódott meg a kerítés mellett.

Csakhogy a nyár tündére egy szép napon összepakolta virágait és pillangóit napsugaras kötényébe, és úgy elrepült valamerre messze tőlünk, mintha itt sem lett volna. Utána az ősz jött komoly, szép arcával, jóságos mosolyával. De ő is hamar megunta itt nálunk. Amit a nyár meghagyott, mind felpakolta bő hátizsákjába és egy hűvös reggelen arra ébredtünk, hogy már ő is valamerre messze jár mérföldlépő csizmájában. Télapó is kezdte már rázogatni fehér szakállát.

Szegény piros rózsák! - Szirmaik elbarnultan szálltak a szélben, és az árván maradt rózsatő kétségbeesetten nyújtogatta virágtalan ágait: - Segítsetek rajtam: - itt a tél, - megöl a fagy, - jaj nekem - megfagyok!

Aztán jött a kertész. Aranyszínű szalmából puha ágyat vetett a rózsatőnek, gyöngéden ráhajtotta koronáját és szalmával meg földdel szépen betakarta. - No, így alhatsz tavaszig - morogta magában, és csikorgó csizmájával tovább ment a szállingózó hópihék között.

A vadrózsa kíváncsian nézte végig mindezt. Ágain fényes, duzzadt, piros golyók mosolyogtak a virágok helyén, és fel sem vették a hideget. Játszottak a széllel, a csillogó hópihékkel, és sajnálattal kukucskáltak át a kerítésen a piros rózsatő felé.

Egy reggel gyönyörű, zúzmarás ruhába öltöztetett a Télapó minden bokrot, minden fát. A vadrózsa gyönyörködve nézett végig magán. Ilyen szép még akkor sem volt, amikor levelei harmatosan csillogtak a hajnali napfényben.

Egyszerre csak két didergő madárka szállt reá. A cinegék voltak. Sírtak, panaszkodtak. Éhesek voltak, a nagy hóban két nap óta egy morzsát sem találtak. Majd megveszi őket az Isten hidege. Az erdőben, ahol a fészkük van, meghalnak éhen, itt meg nincs egy meleg szöglet, ahol meghúzódhatnának. Jaj, de keserves a tél!...

A vadrózsa jóságosan felelt nekik: - Látjátok, ti oktondi kis madárkák! Amíg nyár volt engem kikacagtatok, - és most mi lenne veletek, ha én nem volnék. Itt vannak piros bogyóim. Kóstoljátok meg, milyen pompás ízűek. A jó Isten éppen azért teremtette, hogy a hozzátok hasonló kis éhenkórászok el ne pusztuljanak az éhségtől a hosszú tél alatt. Azután puha, meleg szállást is adhatok nektek. Nézzétek csak - a tövemnél milyen magasra nőtt a fű. Ezt sohasem kaszálták le, mert alattam nőtt. A kerítés megvéd a széltől, a hótól, itt pompás kis fészket csinálhattok magatoknak. Még a macska sem mer itt megtámadni, mert fél a töviseimtől.

A kis cinegék szégyenkezve fogadták el a vadrózsa jóságát, és mialatt a meleg fészekben szunnyadtak, ez járt az eszükben:

"A piros rózsa milyen nyugodtan alszik, még mi éhségtől és hidegtől majdnem elpusztultunk. A mellőzött, kigúnyolt vadrózsa meg milyen jószívű hozzánk. Hej, csak még egyszer lenne illatos, virágos tavasz! Most már tudjuk, mit kell tenni..."

Harald Scheel és Sibyle Jung: A törpék levele

Egy távoli országban a magas hófödte hegyek között, van egy pici falu, amelyet ember még sohasem látott.

Itt élnek a hegyi törpék. A törpeférfiak vastag, meleg nadrágot és szőrmés kabátot, a törpehölgyek csinos, hímzett ruhákat hordanak. Mindegyikük elengedhetetlen kelléke a hegyes törpesapka.

Ma különleges nap van a törpék falujában...Ugyanis közeleg a karácsony! Mint minden évben, az idén is összegyűlnek a törpegyerekek a falu főterén. Itt az ideje, hogy elküldjék kívánságaikat Télapónak.

A legidősebb törpe, akinek gyönyörű kézírása van, elkészíti a kívánságlistát. Egy hatalmas töltőtollal írja a gyerekek kéréseit egy hosszú-hosszú papírtekercsre. Azt mondják, hogy ezt a tollat egy ember veszítette el az erdőben. A favágó törpék megtalálták és elhozták a faluba. Ez a nagy toll éppen megfelel ennek a feladatnak, hiszen Télapó szemei a sok olvasástól már eléggé elromlottak, és bizony nehezére esne kibetűzni a törpeírással készült listát.

Miután minden kívánságot feljegyeztek, a törpék gondosan összetekerik a tekercset. Most már csak el kell juttatni a Télapóhoz. Szánkóra helyezik és elindulnak egy magas, meredek domb tetejére. Ez az utazás elég fárasztó, ezért csak a törpeapukák vállalkoznak rá. Még szerencse, hogy a törpék erősek és bátrak.

Fent a hegytetőn a futár már várta őket. Ez a nagy, titokzatos, fehér madár, a törpék országában él. Minden évben ő viszi a törpegyerekek kívánságlistáját a Télapóhoz. Mindig pontosan végzi a feladatát és még sohasem veszített el egyetlen papírtekercset sem.

A gyerekek tudják, hogy kívánságaik biztosan elérkeznek a Télapóhoz, ezért gondtalanul szánkóznak a domboldalon.

Ahogy a törpék átadják a tekercset, a nagy, fehér madár óvatosan a csőrébe veszi a szalagot, mely összefogja a listát, megrázza tollait, majd hatalmas szárnycsapásokkal a magasba emelkedik. Gyorsan maga mögött hagyja a hófödte fákat, dombokat, és hamarosan már csak egy parányi fehér pont látszik az égen. A törpék még sokáig néznek a távolodó madár után, némelyek integetnek is, végül aztán hazaindulnak. Most már biztos, hogy a gyerekek karácsonyra megkapják az áhított ajándékokat.

Ebben az évben azonban valami különös történik. Fent a magasban, a felhők fölött, Télapó már átolvasta az összes levelet és képeslapot a világ minden tájáról, és az ajándékok is készen vannak. Mégis gondterhelten simogatja hófehér szakállát.

- Nem találom a törpék papírtekercsét - mormogja maga elé. - Itt valami nincs rendjén!

A jó öreg Télapó nem hagyja annyiban. Az lehetetlen, hogy a törpegyerekek ne kapjanak ajándékot karácsonyra. Tüstént útnak kell indulnia, hogy megtalálja az elveszett papírtekercset.

Felpattan a szánjára, és a hűséges rénszarvasaival együtt már repül is a törpék országába.

Ahogy éppen egy magányos, a falutól távol eső kunyhó fölött repül át, hirtelen halk, keserves nyöszörgést hall, mintha egy állat kiáltana segítségért!

Valóban: a futár, a nagy, fehér madár fogságba esett! Mikor már messze fent a magasban járt, kibomlott a papírtekercset összefogó szalag és a tekercs lehullott a földre. A madár rövid keresgélés után megtalálta egy kunyhó közelében. A törpe, aki ott él, amint meglátta a madarat, azon nyomban foglyul ejtette. A törpét soha, senki nem látogatja, ezért gonosz és mogorva lett. Nem szeret senkit, de különösen a törpegyerekekre haragszik, amiért olyan gondtalanok és vidámak. Azért fogta el a madarat is, hogy bánatot okozzon a gyerekeknek.

Télapó időközben leszállt a kunyhó melletti tisztásra. A törpe valami furcsa neszt hall a háza mögött. Nyomban az ablakhoz fut, hogy megnézze mi történik. Amikor meglátja a Télapót, bizony inába száll a bátorsága, kirohan kunyhójából és reszketve elbújik egy farakás alá. Egy résen át kukucskálva figyeli, amint Télapó a kunyhó felé tart.

A Télapó a nyöszörgő hang irányába megy, és megtalálja a szerencsétlen, bezárt madarat.

- Szegény madár - mondja, és gyorsan szabadon engedi. - Repülj vissza nyugodtan a dombodhoz! Megtaláltam a papírtekercset és magammal is viszem. Ne aggódj, most már jó kezekben van.

Egy kis törpegyerek, aki éppen a kunyhó közelében játszadozott, mindent látott és hallott. Gyorsan visszaszalad a faluba, és izgatottan meséli a többi gyereknek, hogy mi történt.

A Télapónak nincs most ideje azon töprengeni, hogy vajon ki zárta be a kalitkába a fehér madarat. Még rengeteg ajándékot kell előkészítenie! Tüstént visszasiet az angyalokhoz és felolvassa a papírtekercset. Bizony sok-sok kérés szerepel most is rajta, de mivel mindegyik törpegyerek nagyon jól viselkedett, így mindegyikük megérdemli a kért ajándékot. Az angyalkák a raktárba repülnek, előveszik a megfelelő játékot vagy könyvet, szépen becsomagolják, majd Télapó szánjára teszik.

Ez idő alatt a törpegyerekek összegyűltek egy pajtában, hogy megbeszéljék a történteket. Nagyon szomorúak lettek volna, ha karácsonyra nem kapnak ajándékot, de tulajdonképpen nem haragszanak a magányos, gonosz törpére.

Sejtik, hogy azért ilyen, mert nagyon boldogtalan. Olyan rossz természete van és olyan mogorva, hogy minden barátját elveszítette. Minél magányosabb, annál gonoszabb lesz.

Ez nem mehet így tovább! A gyerekek elhatározzák, hogy karácsonykor segítenek a törpén.

Karácsony este minden gyerek megtalálja az ajándékát a fa alatt. Boldogan csomagolják ki a meglepetést, és rögtön ki is próbálják.

A gyerekek nem szóltak szüleiknek arról, hogy a gonosz törpe kalitkába zárta a nagy, fehér madarat. Titokban akarják tartani, hogy karácsony napján egy jó cselekedetre készülnek...

Késő este, a mogorva törpe, amikor kinéz az ablakon, arra lesz figyelmes, hogy egy hosszú imbolygó fénysor közeledik a kunyhója felé. Minden ízében reszketni kezd, mert azt hiszi, hogy a falubéliek akarják őt megbüntetni gonosz tetteiért.

De legnagyobb meglepetésére hirtelen karácsonyi dallamok csendülnek fel az ajtaja előtt. A gyerekek körbeállják a kunyhót, és gyertyával a kezükben énekelnek, hogy meglágyítsák a törpe mogorva szívét. Majd lassan elindulnak az ajtó felé...

A mogorva, gonosz törpe nem hisz a szemének. A gyerekek nem csak énekelnek, hanem mindenféle ajándékot is hoznak neki: Egy meleg pulóvert, egy sálat, süteményt, egy doboz édességet, de ami a legszebb ...egy gyönyörű szép faragott széket!

A törpe meghatódva, könnyes szemmel néz a gyerekekre. Bocsánatot kér a tettéért és megígéri, hogy a legközelebbi látogatásuknál forró csokoládét és süteményt készít.

Ezen az estén mindenki nagyon-nagyon boldog Törpeországban.

A Sarkcsillag a legállandóbb, legmozdulatlanabb csillag. Minden szüntelen mozgásban van, ez az egyetlen csillag, amely nem mozog.

"Elég az hozzá, hogy ha bármit is javítani akarsz az életedben, csupán egyetlen hely létezik, amit meg kell, hogy vizsgálj: saját magad.

Fekete István: Mikulás

A konyha ablakán vasrács volt és belül vörös függöny, amely meglebbent néha, mert az ablakon egy szem hiányzott.

Amikor a függöny megmozdult, valamennyien odanéztünk. Rozi, aki mosogatott és vörös kezével biztonságosan nyúlt a zsíros vízbe merült kések és villák közé, Pista bácsi, a kocsis, aki kukoricát morzsolt és én, aki mesét hallgatni jöttem ki, de a mesék hangulata még nem érett meg, mert Rozi a tányérokkal zörgött és nem lehetett hallani a tűz pattogását a tűzhelyen.

Amikor Rozi megállt, egy-egy pillanatra hallatszott, hogy a kukoricaszemek halk koppanással hullanak a szakajtóba, de hallani lehetett a tél vonítását is a kéményben, hol feketeség van, éjszaka, s a szél azért huhog be rajta, mert a sötétségben száguldó elkárhozott lelkek mondani akarnak valamit.

Arcomat ilyenkor a tűz felé fordítottam, mert melegében és világosságában semmi sötét rejtelem nem volt, de gondolataim tovább rohantak a széllel, széles nyárfás utakon, hideg patakok partján, melyek már rég elfeledték a nyár ragyogását.

A függöny ekkor újra meglebbent és a nyíláson fehér hópehely repült be a konyhába, de fehérsége elmúlt egy pillanat alatt, csak annyi maradt belőle, mintha egy csepp könny hullott volna az ablakdeszkára.

- Esik a hó!

- Gondoltam - mondta Pista bácsi, - a lovak nagyon nyugtalankodtak és a vadlibák is feleslegesen gágogtak az estében.

Esik a hó! Kiszaladtam volna megnézni, hogy hordja a szél, hogy lepi be a kert sárga, őszi arcát, hogy ködlik a távoli dombok messzeségében, de nem mehettem ki, mert csizmáimat éppen akkor pucoltam. Lehettem volna harisnyában is, papucsban is, de én mezítláb voltam, mert a tűzhely parázslásából mintha a nyár tartotta volna meleg kezét a talpam alá.

Pucoltam rongyos kis csizmáimat, melyeket hiába gyógykezelt Nyivászi bácsi, a jeles csizmadia, mert fáramászás, vízben gázolás, csúszkálás közben a csizmáknak sűrűn esett baja.

Pucoltam, fényesítettem a kis csizmákat köppel vegyített fénymázzal. Abban az időben vixnek hívták a pasztát és Schmoll mester valószínű éppen olyan zöld gyermek volt, mint én. (Ő azóta sokra vitte, én semmire, amiből nyilvánvaló, hogy okosabb cipőpasztát készíteni, mint írni.)

Keféltem, ragyogóra keféltem a kis csizmákat, mert Mikulás-este volt és ilyenkor úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen voltam, hanem az, hogy milyen leszek! Mert Mikulás-estjén szent és tiszta elhatározások születtek bennem, hogy jó leszek. Jól tanulok, nem verekszem, ruhámra vigyázok, egyszóval hittem a lehetetlenségben.

Rozi közben elcsendesedett, Pista bácsi pipára gyújtott, a kukoricaszemek hulltak, hulltak a szakajtóba és én elálmosodtam. Lesz, ami lesz!

Bementem a sötét szobába és a csizmákat kitettem az ablakba.

Kint fújt a szél, de azt nem láttam, hogy esik-e a hó az ablak fekete tükréből csak magam néztem tanácstalanul magamra.

Az ágyban már melegebb volt és úgy éreztem, lágy, öreges hangon szól hozzám a kályha puha dorombolása.

És a reggel úgy hullt rám, mint a beteljesedett ölelés.

Reggel! Az ablakon bevilágított a hó, a cinkék vidáman cserregtek, a toronyóra ekkor ütött nem tudom én mennyit, amikor megláttam a Krampuszt.

Vidám ördög volt - az első pillanatban meglátszott - és úgy tartotta a virgácsot kezében, mintha át akarta volna adni.

- Tessék. Kezembe nyomták, hát tartom, de verés az nem lesz...

Fekete szőrbundája volt a Krampusznak, piros nyelve és én mindjárt megszerettem.

És ott voltak a kis csizmáim is félrebillent szárral, megrakva dióval, mogyoróval. Cukor is volt benne. Valódi savanyúcukor.

Odakünt ekkor kezdett sütni a nap. A hó puha arcán fényleni kezdett az ébredés és azt hiszem, nem látta senki, hogy - igen - megcsókoltam a Krampuszt.

Nem látta senki, csak a rongyos kis csizmák, melyeknek talpán kihullott volna a mogyoró, ha éppen nem a talpukon álltak volna.

Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak - nem is magam tisztogatom őket - némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.

Egy történet

Történt egyszer, hogy több évi aszály következtében az ország gabona tartalékai kifogytak.

Így tengeren keresztül szállították - más országokból - a kenyérnek való gabonát.

Sajnálatos módon a saját kereskedelmi flottájuk egy hatalmas viharban szinte teljesen a tenger martalékává vált. A kialakult helyzet következményeként az emberek termények magvait is kénytelenek voltak elfogyasztani. Egy alkalommal Olaszországból indult kereskedelmi flotta érkezett rövid időre a kikötőbe.

Ahogy Miklós püspök tudomására jutott, hogy a hajórakománya búza, azonnal a helyszínre sietett, és elkezdett alkudozni a rakomány megvásárlására, annak ellenére, hogy az áru végcélja teljesen más volt.

Hosszas alkudozás végén a kereskedők kötélnek álltak, miután Miklós dupla áron megvette a hajó rakományát és megígérte nekik, hogy néhány hét késéssel ugyan, de elérik a célállomásukat, szállítóeszközük ismét tele lesz gabonával és az értékesített búza ára is megmarad. A püspök ígérete valóra vált, miközben a helyiek szorgalmas munkájának köszönhetően újra épült a saját kereskedelmi flottájuk. Majd ítéletidővel sújtott évszak köszöntött be, minek köszönhetően a tengerészek nem mertek útnak indulni.

Miklós püspök a hajósok élére állva, több alkalommal is sikeresen megtette a flotta a rakománnyal teli utat. Az aszályos évek alatt - a későbbiekben Szentté avatott - püspök vagyonának jelentős részét az ország népének az étkeztetésére fordította, akit a későbbiekben a tengerészek védőszentjévé választottak.

Egész életét a szeretet, a gyerekeken, embereken való segítés, velük való törődés jellemezte.

Miklós püspök, aki hosszú éveken keresztül, neve napjának elő estéjén minden gyereket különbféle édességgel ajándékozott meg. Legendáját a föld legtöbb országában mai napig őrzik - még ha módosításokkal, változtatásokkal is de Szent Miklós szelleme, a szeretet és jótétemények a mai Mikulás mozgatója.